II. fejezet

A szüleim kétségbeesett arcot vágva jöttek az ágyam mellé.

-          Jól vagy? Mi történt? Az orvos csak annyit mondott, hogy elütöttek és agyrázkódásod van.

-          Semmi baj, már jobban vagyok.

-          De hát mi történt?

-          Nem emlékszem tisztán. Jöttem hazafelé és a zebra közepén jutott eszembe, hogy az esernyőmet a boltban hagytam nem néztem körül csak visszafordultam és egy motoros elütött. Majd behozott a kórházba.

-          És mégis most hol van az a motoros?! – kérdezte apa feldúltan

-          Már elment. De úgy tűnik, hogy csakis én voltam a hibás.

-          Hát azért nem teljesen. – apa nem bírt lenyugodni

Nem tudtam eldönteni, hogy utálom-e Zaynt vagy nem. Hiszen mégiscsak miatta vagyok itt. Viszont besegített és holnap meg is látogat. Csak remélni tudom, hogy akkor a szüleim nem lesznek itt. Az nagyon ciki lenne. Elég, ha csak én ismerem, és szerintem holnap fogok vele utoljára találkozni. Hiszen ezelőtt sosem láttam és valószínű, hogy ezután sem fogom. Megbeszéltem anyuékkal, hogy 10 után jöjjenek értem, remélhetőleg arra Zayn már nem lesz itt. Szerencsére nem sokáig maradtak. Én pedig miután elmentek rögtön elaludtam.

Másnap reggel arra ébredtem, hogy valaki kelteget.

-          Alexa ébren vagy? –kinyitottam a szemem és Zaynnel találtam szemben magam.

Egy csokor virág volt a kezében.

-          Igen, már fent vagyok. – mondtam álmosan

-          Ezt neked hoztam. – vigyorgott és az ágy mellett lévő kis szekrényre tette a csokrot.

Ezzel eléggé meglepett, nem néztem volna ki belőle, hogy így meglep egy csokorral.

-          Köszönöm, de nem kellett volna.

-          Dehogynem. Jobban érzed magad? Fáj még valamid?

Sokkal nyugodtabbnak és vidámabbnak tűnt, mint amilyen tegnap volt.

-          Igen már jobban vagyok. –őszintén megmondva sokkal jobb kedvem lett, hogy Zayn tényleg bejött hozzám.

-          Tegnap éjjel nem bírtam aludni. Féltem, hogy valami komolyabb bajod esett.

-          Mondtam, már jobban vagyok, nem lesz semmi bajom! – lehet kissé durvábban mondtam a kelleténél

-          Bocs, többször nem kérdezem meg. – ezt már ő is bunkón mondta

Ezután csend állt be nem tudtam mit mondani. Bocsánatot kérni meg pláne nem akartam a stílusom miatt, lehet, hogy bennem van a baj, de nagyon utálom, amikor az emberek egymás után többször is megkérdezik ugyanazt. Főleg, ha a hogylétemről van szó. Ilyenkor eszembe jut, hogy egyáltalán nem vagyok jól. Legalábbis lelkileg. Nem érzem jól magam, ha valami ok folytán jó kedvem lenne, eszembe jut, hogy milyen szerencsétlen és idióta vagyok. Ilyenkor könnybe lábad a szemem és csak arra vágyom, hogy végre egyedül lehessek. Igen most is ezt akartam egyedül lenni, nem akartam, hogy egy idegen, jelen esetben Zayn gyengének lásson. Nem is kellett sok, hogy Zayn észrevegye, hogy inkább lennék most egyedül, mint vele.

-          Azt hiszem, jobb lesz, ha most lelépek. Szia.

Rögtön bűntudatom lett.

-          Zayn várj! Nem akartam bunkó lenni. Sajnálom. Csak értsd meg kórházban vagyok és nincs jó kedvem.

-          Rendben. Add meg a számod. Találkozhatnánk valamikor, amikor már jobban érzed magad és jobb kedved lesz.

Mi?! Csak adjam meg a számom? És találkozzunk? Miért akar ő pont velem találkozni. Mintha randira hívna. Ami teljeséggel lehetetlen. Ő tipikusan az a srác, aki csak nagymellű, hosszú szőke hajú ribancokkal járna. Akkor mégis mit akar pont tőlem? Én csak egy kis szürke egér vagyok. Semmi különleges nincs bennem. Átlagos vagyok. De lehet, csak én képzelek be túl hamar be magamnak dolgokat, csak bűntudata van, hiszen mondta, hogy éjjel nem bírt aludni miattam. Gondolom, majd csak meghív valahova vacsorázni és már le is vagyok tudva.

Zayn látva, hogy nem reagálok, semmit csak nézek rá tágra nyílt szemekkel. Elröhögte magát. És erre az én fejem rákvörös lett.

-          Na, mi van, talán most hívnak először randira? –alig bírt beszélni a röhögéstől

Nos, ami azt illeti igen. Most hívnak először. Eddig még sosem volt pasim, ami elég durva tekintve, hogy a múlt héten töltöttem be a 17-et. És az még hagyjál, hogy soha senki nem hívott, pontosítok olyan nem, akivel elmentem volna. De az egyetlen pasi, akinél egyszer bepróbálkoztam és elutasított nagyon messze volt Zaynhez képest. Bevallom mióta Zayn itt van, nem bírom róla levenni a tekintetem. Oké, hogy már tegnap is megállapítottam, hogy jól néz ki. De ma még jobban szemügyre tudtam venni és Zayn egy fél isten. Sőt több, egy EGÉSZ!

Biztosan nagyon bevertem a fejem és most csak hallucinálok, nem létezik, hogy ezt tényleg megkérdezte.

-         Öhm, hát de.(hazudtam) Csak meglepődtem, tegnap találkoztunk először és már is elhívsz. – és ezt olyan halkan mondtam, amilyen halkan csak lehetséges.

-          Miért mégis mennyit kéne várnom? Tetszel. Szóval megadod a telefonszámod? – az utolsó mondatnál már feljebb emelte a hangját.

-         Persze. – még mindig hihetetlen és az is amilyen flegmán ezt kijelentette. Amikor bejött és rólam kérdezett nagyon kedves volt, de ezalatt a pár perc alatt teljesen megváltozott a hangulata, amit nem tudok hova tenni, hogy miért. Talán mert én is így viselkedtem? Miután elmentette a számomat a telefonjában már el is tűnt a kórteremből. Én pedig csak pislogtam utána.

Vajon tényleg hívni fog? És mikor?

Ez a két kérdés pörgött a fejemben. Egy óra múlva jöttek értem a szüleim és az orvos is megnézett még utoljára. 11 után már otthon is voltam. Jó volt újra a szobámban a saját ágyamon feküdni. Nos igen nem terveztem, hogy ma akármit is csinálni fogok a fekvésen kívül.

Átgondoltam, hogy még mennyi mindent kell tanulnom hétfőre. Szóval mégiscsak erőt vettem magamon és nekiálltam tanulni. Éjjel 3-kor arra keltem a könyveim a felett, hogy rezeg a telefonom. Ki az az idióta, aki ilyenkor küld nekem sms-t?

Zayn volt. Biztos megint nem bír aludni a bűntudata miatt - mondtam magamnak. Vagy logikusabban gondolkodva mivel szombat éjjel van, tuti bulizik valahol és csak most jutottam eszébe.

„Holnap 3-kor találkozzunk a kórház melletti Starbucksban. Azt tudnod kell, hol van. ;)”

Hahaha és még humoros is. Befeküdtem az ágyamba és visszaaludtam.